Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010 nov.20. kiállítás anyagából /Debrecen/

2011.02.18

A művészet célja a kérdezés

 

Benke Józsefné Erdős Margit Előhívás című kiállítása elé

 

A minap a kitűnő nádudvari fazekas művésznél, Fazekas Lajosnál jártam, a Népművészet Mesterénél, s a lakásában a festményekkel gazdagon díszített falakat nézegettem. Legalább öt Erdős Margit-képet is felfedeztem a sorban. Egészen mások voltak, mint az itteni tárlat alkotásai. Olajfestékben fürdő tájakat láttam, olyanokat, amelyek idegenkednek a díszítettségtől s az aprólékos ábrázolástól. Részben belső tájak, visszafogottak, puritánok, no azért nem annyira, mint például a monokróm festészet termékei, amelyek végleg lemondtak az ábrázolásról és a díszítésről.

 

Most egészen más alkotói világ tárul itt elénk, s ebből is láthatjuk: Benke Józsefné Erdős Margit kísérletező művész, már csak azért is, mert homo ludens is. Játékos ember, kísérletező alkotó. Ismerői és tisztelői is úgy tartják: fantasztikus, ahogyan Margit képes időről időre megújulni. No lássuk, mit talált ki megint.

 

Amikor egy kis írásos segédanyagot kértem Margittól, ő az elküldött szövegben olyan értelmezését adta a művészetnek, ami nagyon megtetszett. Szerinte a művészetnek legfőbb teendője-funkciója a kérdezés. Tehát (tovább gondolva a meggondolandó gondolatot) túl nagy terhet raknánk a művészet vállára (ha lenne neki válla), ha válaszokat várnánk tőle életvalóságunk nagy kérdéseire.

 

Egészen pontosan így fogalmazott Margit: a művészetnek az a célja, hogy csak kérdéseket hagyjon az emberben, ne válaszokat, megőrizve így a szabad választás lehetőségét.

Előhívás - ez a címe ennek a tárlatnak, amelynek darabjai a montázs és kollázs technikának köszönhetően jöttek létre. Miért Előhívás a cím? Azért, mert az élet, s bizonyos élethelyzetek előhívnak belőlünk bizonyos bennünk rejlő adottságokat, képességeket, képeket, metaforákat, reakciókat. Ezekről sokszor nem is tudunk, nem vagyunk tudatában annak, mire is vagyunk képesek. Ezért mondjuk utólag: nem is gondoltuk volna magunkról, hogy meg tudjuk csinálni, vagy hogy ezt is kibírjuk. Ebből az következik, hogy valójában többek és jobbak vagyunk annál, mint amit képzelünk magunkról.

 

Margit elérte azt a kort, hogy a múltból származó gondolatait és tapasztalt élményeit előhívva a mások és önmaga hibáiból építkezhessen. Az emlék hol töredékes, hol teljes. A húga, aki fényképész; a negatívok előhívásánál hasonló módon szembesül a mások vagy saját maga által okozott hibákkal, a múlt zavaró körülményeivel vagy a jelenben bekövetkezett technikai hibákkal. Bár a legtöbb kidobandó kép láthatóan fényhibás, akad olyan is, amit az előhívó vegyszer roncsol meg. A végleg kidobásra szánt képek indították el Margit fantáziáját: miként lehet hibás döntéseket, téves gondolatokat, elrontott munkákat helyrehozni, azokból valami újat „előhívni”?

Korlátozott lehetőségei vannak, hisz adott képekkel dolgozik. Már eleve elrontottnak vélt, hibás anyag áll rendelkezésére.

A selejt képeket három csoportra osztja:

 

1/ van, amikor egy elrontott kép annyira tökéletes absztrakt képnek, hogy ahhoz sem hozzáadni, sem belőle elvenni nem lehet. Ezek önálló képet alkotnak.

 

2/ Vannak, amelyek helyrehozhatatlanok. Olyan formák szerepelnek rajtuk, amelyek semmit nem tűrnek meg maguk mellett. Az ilyenek képvágást, aprítást igényelnek.

 

3/ Van, amikor egy kép kívánja, hogy egy vagy több képpel kiegészítse, úgy kell dolgoznia, mint egy kirakós képi játékkal. Meg kell keresni az összes olyan elemet, amelyik az adott képhez illesztve, színben és formában egységet tud alkotni vele.

 

Nem úgy dolgozik, hogy amit egy nap abba hagyott, másnap folytatja. Szüksége van szünetekre, sokáig érlelődik benne egy témakör. Ám ilyenkor sem marad tétlen, ha manuálisan nem is, de mentálisan dolgozik. Ez a feltöltődés ideje.

 

Az efféle szünetek után elvonatkoztatni a valós, konkrét formáktól nem könnyű. Egy-egy sorozat megalkotása előtt persze ő is mindig a kézzel fogható valóságból indul ki. Viszont a konkrét formák csak mankók a kezében. Éppen ezért ezek később nem képezik részét a sorozatnak.

 

Elhangzottak a montázs és a kollázs szavak, mint technikák. Mik ezek? A montázs meglévő elemekből való építkezést jelent. Jóllehet az ilyen „hozott anyagból dolgozásnak” mély és ősi gyökerei vannak az emberi munkavégzésben (például szabómesterség), a teljes eredetiséget hirdető magas kultúrában mindig csak bizonyos forradalmian új technikai lehetőségekhez (fotográfia, filmkészítés, elektronikus zene) kapcsolódóan jelent meg. Eredetileg a képzőművészetben a XX. század elejétől alkalmazott technika, amelynek során már meglévő képeket és rajzokat illesztenek, szerkesztenek össze valamilyen új egységbe.

A kollázs a montázs egyik válfaja. Valamilyen, nem a művész által készített, illetve a képzőművészet hagyományos elemeitől eltérő tárgy vagy anyag beépítése a műbe (például: fénykép, textil, fém jelenléte a festményben). Ellentéte a dekollázs, amikor egy meglévő tárgy lebontása, rombolása útján hozunk létre egy új művet.

 

MARGIT könyvelőként a nádudvari képzőművészeti szakkör keretében ismerkedett a festészettel, Jakab Sándor vezetésével. Nyári táborokban fejlesztette ez irányú képességeit, Zebegényben, a Szőnyi István-emlékházban, Hincz Gyula és Kórusz József segítségével, irányításával.

Több éven át részt vett a püspökladányi nyári képzőművészeti táborok munkájában. Itt sok segítséget kapott Topor Andrástól, Szemadám Györgytől, Cs. Uhrin Tibortól, Kárpáti Gusztávtól és Bíró Lajostól. De nem csak az irányító mesterektől, hanem a tábori tagoktól is sokat tanult, olyanoktól, mint Slezák Lajos, Hajdú Imre, Lackó Szilágyi Imre.

Közben a nyíregyházi tanárképző főiskola matematika-rajz szakán diplomát szerzett. Valkovits Zoltán és Berecz András festőművészek növendékeként végzett.

Többször járt a téli hortobágyi alkotótáborban, s kezdte komolyabban venni a festészetet, s nagy hatással voltak rá: Hézső Ferenc, Kurucz D István, Madarász Gyula, Égerházi Imre, Fátyol Zoltán, Holb Margit, Burai István valamint a Romániából, Csehszlovákiából, Hollandiából és Bogotából érkezett festőművészek. S persze ezen alkotók felületei, munkái, technikája és tematikája, szellemisége, gondolkodása, világlátása, filozófiája, ars poetikája.

 

A kárpátaljai őszi festőtáborban is részt vett, ahol Kerecsányi Miklós és Puha Péter festőművészek és munkásságuk ragadta magával. Minden tábor valami újat hozott ki belőle, mindegyik más témát és technikai lehetőséget tárt eléje.

A nádudvari szakkörben elsősorban a technikákkal ismerkedtek: olaj, pasztell, akvarell, szén-, toll- és ceruza rajz, kollázs, montázs. Beállított csendéleteket és portrékat festettek, a szabadban pedig utcarészleteket, tájakat.

Zebegény lehetőséget kínált a nevezetesebb épületek, a zebegényi táj, utcák részleteinek megörökítésére rézkarcokban – Kórusz József festő- és grafikusművész vezetésével. A Dunakanyar hangulatát is próbálták visszaadni ihletett tájképeken.

Akttanulmányokat és aktfestményeket készítettek Hincz Gyula korrigálásával. Ugyancsak Zebegényben csendéletek sorozatát festették és nagyon sokat krokiztak.

Püspökladány kimeríthetetlen tárházat biztosított a fejlődéshez, mivel a vezetésre kijelölt festőművészek más-más stílusban, manírban (modorban) festettek. Más-más színvilágot, művészi dikciót képviseltek. Az egyik a markáns vonalakkal hangsúlyozott kubista stílust helyezte előtérbe, míg a másik a lágy, összeolvadó-mosódó lírai hangulatú színeket szerette, az így létrehozandó képekben gondolkodott.

A korrigálásnál nekik kellett eldönteni, hogy kinek a tanácsát fogadják meg, s melyik úton mennek tovább. Nem volt könnyű ez sem, hisz amit az egyik festőművész helyben hagyott, azt a másik javításra szánta. Tetszett Margitnak az a szabadság, amit a két különböző beállítottságú festő a korrigálásnál felkínált, és amivel ők is tisztában voltak, hogy homlokegyenest más tanácsot adnak. A végeredmény számított, s ha jól döntöttek a tanácsot illetően, a mű képpé állt össze, és ezt már az a tanár is elismerte, akinek nem a stílusát választották.

 

A legnagyobb szabadságot Szemadám György biztosította – emlékszik vissza alkotónk. – Az ő irányítása alatt tudott igazán elszakadni a konkrétumok ábrázolásától. A lehetőségek tárházát nyitotta meg a formákat, az anyagokat és a technikákat illetően. A fiatalok csak kapkodták a fejüket: ezt is szabad? azt is? Ehhez is nyúlhatok, ahhoz is? Ez addig számukra ismeretlen volt. Legalább is Margit ezt mondja magáról: addig mindig egy görcsös, merev, konkrét tárgyakhoz való ragaszkodást, másolási, utánzási sémát követett, képviselt.

 

Szó szerint idézem őt: „Itt elkezdődött valami, amivel stresszel teli életünket feloldhatjuk. Megadta a szabadságot, színekben és formákban, kompozíciós rendezésben. Szabad? Szabad! Elkezdődött a játék a színekkel és formákkal. És ez rányomta a bélyegét a további munkáimra is.

Amikor bekerültem a hortobágyi táborba, láttam, hogy ott mindenki kötődik olyan tárgyi formákhoz, amik a Hortobágyot jellemzik. Gémeskút, istálló, Kilenclyukú híd, csorda, nyáj, hófogó, naplemente, horizont, stb. –gondolkodóba estem, hogy én tárgyak nélkül a nagy semmit hogyan tudom ábrázolni. Mert azért, valljuk be, a Hortobágynak leginkább jellemzője mégiscsak a semmi, az üresség. A nagy sík terület feladta a leckét. Felvetődött a kérdés bennem, hogyan lehetne ezt képekben megfogalmazni? Ami esetleg ezt tarkíthatja: tocsogók, gödrök, szikpadkák, földutak. Végül is ennél maradva, olaj és spakni segítségével alkottam a hortobágyi képeimet.”

 

A kárpátaljai tábor már igazán hozzá közel álló témákat adott, a hegyek játékos ívelését, vonulatát, a gondolatok szabadabb áramlását. A spakni vezetése is lendületesebbnek és változatosabb használatúnak bizonyult, mint a hortobágyi témák esetében.

Innen már csak egy ugrás volt a „metamorfózis”, valamint az „Alfától omegáig” című képsorozatok megalkotása, ami már teljes egészében elszakadt a konkrét valóság hű ábrázolásától, viszont a technika maradt: olaj és spakni.

 

Munkáit láthatták Magyarországon Budapesten, Kabán, Nádudvaron, Tetétlenen, Berekfürdőn, Debrecenben, Hajdúszoboszlón, Karcagon, külföldön: Németországban, Franciaországban, Ukrajnában.

Főbb tematikái a következők voltak: Hortobágyi élmények, Nyári etűdök, Nád közt, Kárpátaljai emlékek, Metamorfózis, Kossuth életútja, Alfától omegáig, Égi jelenségek, s a mostani, a kilencedik: az ELŐHÍVÁS.

 

Nagyon érdekes, amit mostani tárlatanyagának születéséről mond: „ Jelen kiállításom alapanyagát a kukából szedtem össze. Vajon a jelenlegi világot lehetne e nemes alapanyag felhasználásával bemutatni? Válságokkal terhelt, széteső-hulló világunkat, egyre nehezebb és fájdalmasabb lesz ábrázolni. Lassan nem találunk olyan anyagot, amiből bemutathatnánk. Amikor semmi sem biztos, minden inog, igyekszünk biztos pontot keresni. Katasztrófákkal sújtott világunkból menekülési lehetőségeket igyekszünk keresni. Mint ahogy fény és árnyék nélkül nem lehet képet alkotni.

Ezért az én képeimen is felfedezhető a fény, amely rámutat arra a menekülési lehetőségre, amely egy globális katasztrófából kivezet.”

 

Ez szerintem kiváló végszó. Szeretettel ajánlom minden művészetbarát figyelmébe Benke Józsefné Erdős Margit eszméltető látványokat mutató és eszméltető kérdéseket felvető tárlatát.

Köszönöm szépen a figyelmet.

 

Erdei Sándor

Debrecen, Élettudományi Galéria, 2010. 11. 20.

 

 

A mappában található képek előnézete kollázs képek

 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 19726
Hónap: 64
Nap: 6